1854. - London

*Ha nem kéne sürgősen eliszkolniuk, már most nekilátna a hölgy szapulásának. De így kénytelen ezt későbbre tartogatni. Nekiiramodik a pár után, közben lesve az üldözőiket, és hogy esetleg eltudja e valamivel torlaszolni az utat maguk mögött. Talán egy tűzgömbbel odarobbantani, vagy egyszerűen berántani valamit. Szóval figyel a részletekre miközben futnak.*

*Míg a kis páros megvitatja a fűzővel kapcsolatos problémát ő előrébb sétál. Kíváncsian méri fel a házat. Odafigyelve, nehogy esetleg itt valami rontás legyen vagy hasonló, de azért megközelíti az ajtót.*
-És most?-*Kérdi a válla fölött tekintve Ignatiusra*

*Hátrapillantva, látja közeledni a nőt hozzá. Egy másodpercig egészen meg is lepődik, de aztán csak gúnyosan mosolyog. Nem Ignatiusnak szól, csak a helyzetnek.*
-De csak mert ilyen szépen kérte...Margaret.-*Válaszolja, elhúzva és megnyomva a nő nevét. Semmi hízelgés nincs a hangjába, majd könnyeden oldja meg a fűzőt. Több levegőhöz juttatva a boszorkát, de azért hagy rajta egy kis tartást is.*
-Hogy utáltam, mikor ez divatba jött. Az úrilányok mindig úgy féltették a fűzőt, nem engedtek szétvágni. Mindig ki kellett fűzni, és volt amelyik meg se érte.-*Vigyorodik el, visszagondolva huncut kis évtizedeire. Majd az ajtó felé fordul, ami remélhetőleg megadja magát Ignatius próbálkozásának. Igazán ciki lenne, ha a kis tudós démonuk felsülne. Legalábbis ő humorosnak vélné.*

*Követi a párost befelé higgadtan.*
-Takaros...-*Nyögi szarkazmussal teli hangnemben, majd felfigyel a rohanásra. Tekintete a lépcsőre függeszkedik, ott kell lejönnie az illetőnek, hacsak nem szakad le a plafon ekkora rohangászástól.*
-És most?-*Kérdi halkan, mert nem nagyon volt még könyvben, nem tudja mire megy ki a játék. Hogy kerülhetnének ki.*

*Karjait összefonja a mellkasán a hideget megérezve, de amúgy csak néma szemtanúja az eseményeknek. Majd ahogy Ignatius megemlíti, hogy ő az író elég gyorsan logikázik. És elmosolyodva lép ki a kettős mellől kicsit közelebb a férfihoz.*
-Ohh szóval ebből a csodálatos elméből pattantál ki?-*Pillant vissza démontársára. Majd a férfira.*
-Kezet fognék, de látva az itt uralkodó irányíthatatlan varázslatokat, valószínűleg menten szörnyethalna!-*Mosolyog rá kedvesen a férfira amitől még ijesztőbbnek hatnak szavai. Pedig csak kilogikázta, hogyha a sok kis varázslat így eldurvul, akkor jobb ha nem ér hozzá semmi élőhöz, mert rögtön mindenki lelke rajta száradna.*

*Az író megpróbál ugyan feltápászkodni, de Rafael szavaira megmarad félig ülő helyzetben. Jobb nem kockáztatni, hisz ki tudja, mi féle alakokat hozott magával a "fia".*
- Nos, ez igen egyszerű, madam. Mint a mágiában mindennek, a könyvnek is megvan a maga törvényszerűsége. *Kezével is gesztikulál, ahogy Ignatiust megelőzve felel.*
- Mit gondol, a kis barátja hogy került ki a könyvből? *vonja fel a szemöldökét, nyomatékosítón a nő felé tekintve. Közben azért lopva Rafaelre sandítgat, aki mellette áll ugye. Nem igazán szeretne por és hamu lenni.*

*Egészen izgatott, hogy kicsit többet tud meg a bájitalkeverőről. De mikor arra gondol, hogy itt ragadnak elveszi a kedvét.*
-Remek. Akkor lennél szíves megosztani velünk, hogy sikerült anno kicserélned magad ebből a könyvből, úgy hogy őt behoztad? Tőlem akár három halandót is behozhatunk a helyünkre, de nincs kedvem túl sokáig időzni. Azt hiszem elég nagy ijedtség lenne, ha menyasszonyomat megcsókolva holtan esne össze.-*Pedig elábrándozva biztos szépséges fehérnép lenne. És valamennyire még az ötlet is tetszik neki, hogy káoszt hagyjon maga után. De annyira most épp nem vonzza, mint hogy visszakerüljön régi helyére.*