1854. - London

-Ignatius, ha megbocsátasz kicsit jobb ötletem van.-*Mosolyodik el majd fordul mellkasán összefont karokkal az író felé. Látja, hogy jelentkezik, talán majd azt is elmondja, de most ő szól.*
-Nos lenne egy ajánlatom önnek. Elmondja részletesen, mit ügyködött ami miatt ide bekerült. Illetve, hogy tudott Ignatiussal behozni minket ide. Aztán lehetőleg helyretenni a dolgot, hogy mi hozzunk be másokat, és cserébe mi kerüljünk ki.-*Nyújtja ki az egyik kezét a férfitól elfelé. Majd lassan kinyújtja a másikat pontosan a férfi felé lassan, de nem ér hozzá.*
-Vagy itt helyben kitépem a lelkét és addig marcangolom míg az összes emlékét ki nem nyertem. Bár ez esetben sanszos, hogy maga borzalmas kínok közt fog meghalni.-*Igaz nem tudja milyen lehet az élő léleknek miszlikbe aprítani. De ez a költői túlzás igazán csak jót tehet. Persze higgadt nyugodt hangja miatt sokkal félelmetesebbnek hathat mintha feldühödve szólalna meg.*

*Elmosolyodva tekint boszorkány felé mikor a hölgy kicsit rásegít a fenyegetésre.*
-Margaret néha annyira tudom sajnálni, hogy nem közülünk való.-*Kuncogja el majd Ignatius javaslatára a férfi után lépdel. De a lépcső aljáról még visszaszól az írónak.*
-Ne aggódjon uram. Mindjárt visszajövök!-*Majd ha Ignatius nem tojja össze magát, és végre elindul, akkor ő is fellépdel a rozoga emeletre.*

*Éppcsak felérnek, de hallja odalent a beszélgetést. Majd mosolyogva jegyzi meg.*
-Úgy tűnik drága alkotód, megpróbál bejutni a boszorka fejébe. Kíváncsi vagyok mikor lesz belőle fagyasztott árú.-*Aztán körbetekint és mikor a másik mozdul akkor veszi észre a könyvet. A férfi után nyúlva épp elakarná kapni a vállát, de még időben villan, hogy nem biztos, hogy ura képességének.*
-Hé lassabban. A korhadó fát nézve maximum egyikünk tud átjutni, anélkül, hogy leszakadna. És annak se kéne ilyen hevesen menetelnie. Nem mintha az életed félteném, de ha egy gerenda agyonnyomja az írót, akkor nem marad segítő kezünk.-*Mondatai inkább megjegyzés szerűek, nincs bennük az a parancsoló hangnem. Ignatiust tudja értékelni, ráadásul nincs kedve magára haragítani azt, aki valószínűleg kiviszi innen.*

*Figyeli, ahogy a másik előre lépdel, majd a felkínáláson elmosolyodik.*
-Szeretnél még tőle valamit megtudni, vagy innentől csak az utunkban van?-*Kérdi mosolyogva, és jobb kezével dörzsöli a tenyerében fekvő varázskövét. Jó szokása ha lélekrablásra készül.*

*Biccent majd kellemes léptekkel elindul lefelé. Ahogy a lépcsőről lelép és a páros felé fordul egy mosolyt küld az író mögé. Megszorítja a követ a kezében és mögé kerülve azonnal megérinti tarkóját, esélyt se hagyva neki. Majd amennyire lehet láthatatlanul eltárolja a lelket magának. Ki tudja, talán ki tud belőle szedni pár titkot a bájkeverőről később.*
-Szóval, akkor mehetünk végre haza?-

*Bizony, ahogy leérnek a férfiak, az író szépen összecsuklik a nő lába elé. Pedig mintha mondani akart volna még valamit... Valamit, ami már sose derül ki. Az pedig, hogy mennyire lesz használható a könyv világán kívül az évszázadok óta itt raboskodó lélek, kérdéses,
minden esetre Ignatius megleli a sorok között az igét, amely hangos felolvasásával hazatérhetnek napjaink Londonjába hőseink. Onnét pedig már nem nehéz hazateleportálniuk, nem igaz?*

//Köszöntem és remélem, az elhúzás ellenére nem volt túlságosan élvezhetetlen. Ui: ami a ruhátokban volt, az megmarad.//